4. rész Hogyan tovább?


2025. 05.16., New Orleans, Louisiana
Cafe New Orleans

Ebben az elcseszett világban minden este, elalvás előtt végiggondolom az életem. Úgy pereg le előttem, mint egy film. Vagy inkább, mint egy filmelőzetes. Üresjáratokkal.


20 éves vagyok. Négy éve dolgozom ezen a semmitmondó, büdös helyen, ahol az egyetlen örömöm, hogy néha több jattot kapok, mint amit vártam. Bár anyám azt szerette volna, ha beiratkozom az egyetemre, középiskola után továbbra is a kávézóban maradtam, hogy poharakat mosogassak és italt mérjek néhány koszos dolcsiért. A barátaim olykor benéznek hozzám, de a napjaim nagy részét részeg, tehetségtelen, soha fel nem fedezett zenészek között töltöm. Illetve töltöttem. Gyanítom, hogy soha semmi nem lesz már olyan, mint régen. Ez fog a legkevésbé hiányozni.

Az életem legalább annyira unalmas és sablonos, mint minden második amerikaié. Az anyám autóbalesetben halt meg 17 éves koromban, pont akkor, amikor a legnagyobb szükségem lett volna rá. Apám James szerelőműhelyében dolgozik mióta csak az eszemet tudom, ennek köszönhetően már 10 évesen tudtam, hogyan kell szétszedni egy Chevyt apró alkatrészekre. Soha nem zavart, ha olajos lett a kezem szerelés közben, hiszen ez volt az egyetlen közös hobbink apámmal. Nos, akkor se nagyon szóltunk egymáshoz, de megtanított mindenre, amire egy 20 éves srácot lehet. Akkor is, ha én csak egy 10 éves kislány voltam. 


Miután anya meghalt, a lelkemben tátongó hatalmas űrt a barátaim töltötték be, meg a whiskey. Hamar felfedeztem, hogy a srácoknak bejön a laza stílusom és a hosszú barna hajam. Bár nem igazán érdekeltek, de elvettem tőlük, amire szükségem volt. Nem vagyok büszke magamra, de nagy utat jártam be, mire a szívem megkeményedett és a sebeim begyógyultak. 

J.J.-vel akkor ismerkedtünk meg, amikor már annyira utáltam az életem, hogy a legnagyobb ajándék az lett volna, ha megszabadulhatok tőle valahogy. Haragudtam mindenre és mindenkire, dühös voltam és kétségbeesett. Egy forró nyári éjszaka, a Paris Ave közepén, hanyatt fekve talált rám. Majdnem átment rajtam motorral a sötétben. Nem érdekelt volna az sem. Annyira be voltam állva, hogy bámultam a csillagokat az égen és vártam, hogy egy autó arra hajtson. Hogy végre vége legyen a fájdalmamnak. 


J.J. összeszedett, hazavitt magához, megmosta az arcomat hideg vízzel, és megitatott egy liter kávéval. Azóta minden percünket együtt töltjük. Nem kell magyarázkodnom neki, ha hülyeséget csináltam, és ő az első, akit felhívok, ha valami miatt boldog vagyok. Azt hiszem, ő ugyanezt mondaná rólam, de még soha nem mondtuk ki egymásnak ezt hangosan. 

Forrás: Google

Egy átlagos méretű, kertes házban lakom apámmal az Alabama St végén, a reptér közelében, nem messze a műhelytől. Minden nap eszembe jut apám. Nem tudom hol lehet, él-e még. Százszor megfordult a fejemben, hogy kirohanok az ajtón és egészen hazáig futok, de a fertőzöttek hörgése minden esetben eltántorított a szándékomtól. Alaposan felkészülünk az útra, mielőtt nekivágnánk. 

Három héttel ezelőtt majdnem elvesztettem a legjobb barátomat, miközben a kávézó hátsó ajtajában küzdöttünk egy tucat fertőzött ellen. Miután eltorlaszoltuk az ajtókat, a fertőzötteket hamarosan elcsalta a menekülő emberek kiáltozása és jajveszékelése. Ben bűzlő, rohadó testét nagy küzdelmek árán sikerült csak kihúznunk a parkolóba, aztán otthagytuk és visszarohantunk a kávézóba. Lehúztuk a redőnyöket, és amíg volt hozzá elegendő anyagunk, bedeszkáztuk az ajtókat. Amikor ezzel elkészültünk, hátramentünk a mosdóba tisztálkodni. A kezünkről hosszú percekig próbáltuk lesikálni a rászáradt vért, de a ruhánk és a hajunk így is ragadt a ráfröccsent belsőségektől és mások vérétől. Végül feladtuk és átöltöztünk az öltözőszekrényekben lévő munkaruhákba, de így is elviselhetetlen volt a szag. 

Az elmúlt három hétben átéltem a pánik, félelem, kiszolgáltatottság, gyász, elszántság, düh és harag minden fokozatát, de a legnehezebb azon volt túltennem magam, hogy megöltem egy embert. Ben soha nem volt velem különösebben kedves, de nem akartam bántani. Sok embert láttam meghalni menekülés közben, és sokan voltak a fertőzöttek között, akik valaha az ismerőseim és a barátaim voltak. Éjszakánként rémálmaim vannak. Hallom az emberek sikítását és látom a testrészeket szanaszét heverni az úton. Vajon mikor lesz már vége? Mit kell tennünk az életben maradásért?

Forrás: Google

Mikor a kávézó készlete lassan fogyni kezdett, megegyeztünk J.J.-vel, hogy a legjobb az lesz, ha biztonságosabb menedék után nézünk. Teletömtük a hátizsákjainkat kekszekkel és palackozott vízzel, így napok óta nem ettünk, mert muszáj magunkkal vinnünk, ami megmaradt. Gyengék vagyunk és fáradtak.

Perceken belül itt hagyjuk ezt a helyet és hazamegyünk. Van egy kevés megtakarított pénzem, és néhány emlékem a régi időkből, amit muszáj magamhoz vennem. Ha apám él, valószínűleg vagy otthon lesz, vagy a műhelyben, ahol a kocsimat hagytam. J.J. azt mondja, hogy nem mehetünk gyalog, annak ellenére sem, hogy csend van odakint. El kell vinnünk egy olyan autót valamelyik felhajtóról, amivel hetekkel ezelőtt a tulajdonosa menekült volna a rémségek elől. 
Talán valamelyik kocsi csomagtartójában találunk hasznos holmikat is. A motorért már nem mehetünk vissza. Időpocsékolás lenne és nagyon veszélyes lenne vele a fertőzöttek között közlekedni. A hátizsákunkba beleraktam mindent, amit találtam, de így sincs semmink néhány életlen késen kívül. Otthon még hozzáteszek pár dolgot. Elemeket, öngyújtót, gyufát, néhány konzervet és minden gyógyszert, amit csak találok. Több ötletem most nincs, de hogyan is lehetne? Az ember általában nem készül fel arra, amiben valójában nem is hisz. Nem maradt már több időnk. Indulnunk kell.

A redőnyhöz együtt lépünk oda J.J.-vel, kézen fogva. A léceket már meglazítottuk, ha üres az utca, indulunk. Hátizsákjaink a hátunkon vannak, az adrenalin annyira dolgozik bennem, hogy úgy érzem, képes lennék felemelni egy autót is. Kinézünk a redőny rései között, de nem látunk semmit, csak a testeket a földön. Még mindig nem mozdulnak, mi pedig fellélegzünk. A kezem ránehezedik a kilincsre, kinyitom az ajtót, és kilépünk az utcára.

Olvasd el a történet előző részeit is itt:
Prológus
Véres éjszaka
Halálos út