6. rész A fertőzöttek köztünk járnak

2025. 05.16., New Orleans, Louisiana
Elysian Fields Ave

A kávézótól a Leon irányába vezető úton az első néhány métert gond nélkül megtettük. Óvatosan lépkedtünk a házak mellett, figyeltünk, nehogy a nehéz hátizsákjainkkal leverjünk valamit és nagy zajt csapjunk. Próbáltunk nagyon gyorsan és csendben haladni, hogy ne hívjuk fel magunkra a figyelmet, de rengeteg üvegszilánk volt a földön, és nem mindet tudtuk időben kikerülni. A kirakatok üvege néhol be volt deszkázva, néhol pedig betörték őket. 


Láthatóan többen is próbálták ugyanazt a taktikát követni, mint mi, és bezárkóztak egy-egy üzlethelyiségbe, hogy kivárják, amíg elhalkul a fertőzöttek hangja, és kimerészkedhetnek a levegőre. Sokan olyan boltokba vonultak vissza, ahol valószínűleg nem jutottak elegendő élelemhez, így sokkal hamarabb el kellett hagyniuk a búvóhelyüket, mint szabadott volna. 

- Ennél borzalmasabb látványt el sem tudnék képzelni..még választási lehetőségük sem maradt..hogy történhetett mindez? Miért nem gondoltunk erre, amikor azokat a híreket néztük hónapokkal ezelőtt? Talán félretehettünk volna ételt, vagy pénzt, vagy nem is tudom mit, egyszerűen nem létezik, hogy ilyen tényleg történhet, nézd meg ezeket a boltokat...mintha bomba robbant volna...milyen jövő vár ránk? Mostantól mindig menekülni és félni fogunk? - Beleborzongtam a tudatba, hogy a pánik hevében ezeknek az embereknek választania kellett az éhhalál és a fertőzöttek között. 
- Fogalmam sincs, Grace. Minden olyan távolinak tűnt azokban a hírekben...olyan képtelenség ez az egész. Az újságcikkekben majdnem mindig túloznak, honnan is tudhattuk volna, hogy ezúttal minden igaz? Az a járvány is csak olyannak tűnt, mint az influenza. Sokan meghaltak már ezer más járványban is, de hogy a halottak feléledjenek??? Kétlem, hogy ezt bárki is komolyan elhitte. És ha el is hitte, vajon az segített neki most életben maradni?
- Nem tudom, J.J., tényleg nem tudom. Talán van olyan hely, ahol még biztonságban lehetnénk, talán ha eljutunk a reptérig, megnézhetnénk, hátha indulnak még járatok...de hova tűnt annyi ember? Mindenki meghalt vagy elmenekült? - Bármerre néztem, mindenfelé szétszóródott deszkákat és üvegszilánkokat láttam, amik recsegtek a talpam alatt. 

A járda túloldalán Joe csavarboltjának szintén be voltak deszkázva az ablakai, csak az egyik ablak volt nyitva, valószínűleg azon másztak ki az odabent bujkálók. Az ajtó előtt több méteres átmérőjű körben halottak feküdtek. Biztosan abban reménykedtek, hogy ha együttesen kitörnek és többen együtt harcolnak, talán életben maradhatnak, de a holttesteken azt láttam, hogy lemészárolták őket a járkálók. Nők és gyerekek is voltak köztük, akik valószínűleg a biztos halálba rohantak. 

- Te jó ég...ezt nem hiszem el.... - mindenfelé ismerős arcokat láttam.

A legyengült szervezetükkel talán annyira sem tudták megvédeni magukat, mint amikor kitört a fejetlenség. Most mindannyian itt feküdtek. A gyerekek ruhácskája mindenhol elszakadt, a testük felismerhetetlen volt a rengeteg vértől. A nőkön sokkal több harapásnyomot véltem felfedezni, talán az utolsó pillanatig védték a gyermeküket a járkálók támadásától. J.J.-vel közelebb mentünk, hogy megnézzük, nincs-e közülük valaki még életben. Nem mozdult senki. 

Már éppen továbbálltunk volna, de abban a pillanatban meghallottuk a hangot. Pontosan felismertük, hiszen három teljes héten át minden éjjel és nappal hallgattuk, hiába fogtuk be a fülünket. Egy nagyjából 20 főből álló horda tartott felénk. 

A hörgésük félelmetesebb volt így a szabadban, mint amikor a kávézóból figyeltük. Nem voltak messzebb tőlünk 70-80 méternél és rohamosan közeledtek. Biztosan túl nagy zajt csaptunk a törmelékekkel, és meghallották. Nem volt időnk elfutni előlük, de igazából nem is mertünk. Nem tudhattuk, hogy esetleg a következő utcában nem lesznek-e háromszor ennyien. Talán ha az elején nem zárkózunk be, hanem menekülünk és harcolunk, jobban kiismertük volna a fertőzötteket, és jobban láttuk volna azt is, hogy mit tegyünk egy ilyen helyzetben. Most azonban kár lett volna ezen töprengeni, mert az időnk rohamosan fogyott. 

Körülnéztünk, és próbáltunk valamilyen fedezéket találni. Nagyjából ugyanolyan távolságra, mint amennyire a fertőzöttek voltak tőlünk, nagyobb épületek, lakóházak álltak, és egy kisebb hotel. Felmerült bennem a gondolat, hogy az vajon elég biztonságos lenne-e nekünk. Talán találhattunk volna bent valamit, amivel jobban meg tudjuk magunkat védeni, de nem tudhattuk, hogy vannak-e bent fertőzöttek és mennyire tudnánk elbarikádozni magunkat. Ezen kívül szinte biztos, hogy a járkálók észrevettek volna minket, ha arra felé tartunk, ezt pedig nem mertünk megkockáztatni. 

A legjobb választásnak az tűnt, ha azonnal bepattanunk egy kocsiba és meghúzzuk ott magunkat, amíg elmennek. Csupa családi autó vett körbe minket, amik egy cseppet sem látszottak biztonságosnak, még úgy sem, ha becsukjuk az ajtókat. Pár méterre tőlünk azonban egy fekete Ford f150 pick up parkolt az út közepén, ami remek választásnak tűnt. Odalopakodtunk hozzá az autók mögött, a legkisebb zajt csapva amire képesek voltunk, hogy ne lássanak meg a vészesen közeledő fertőzöttek. 

Felmásztunk a platóra és elrejtettük a hátizsákjainkat. Kevés helyünk volt csak, mert a plató tele volt hatalmas vizeskannákkal, és tablettákkal. Összebújtunk szorosan, és a fejünkre húztuk a ponyvát, így jóval a fertőzöttek feje fölött voltunk. 

Alighogy elhelyezkedtünk, meghallottuk a csoszogást. A gyomrom azonnal görcsbe rándult, és a félelemtől összekoccantak a fogaim. J.J. megszorította a kezem, ezzel jelezve, hogy csendben kell maradnom. Nem tudhattuk, hogy a szagunkra is felfigyelnek-e, vagy csak a korábbi csörömpölésünkkel vontuk magunkra a figyelmüket. A ponyva alatt jól hallottuk a hangjukat és éreztük a rettenetes bűzt, ami belőlük áradt. A lyukakon át kinéztem egy pillanatra, és megláttam az arcukat. A fejükön sok helyen hiányzott a bőr, mindenhol kilátszott a hús és a rászáradt vértől vörös volt a ruhájuk is. Az oszlás bűze elviselhetetlen volt. Alig egy méterre haladtak el mellettünk, és tudtuk, hogy a perceink meg vannak számlálva. A hátamon és a homlokomon végigfolyt az izzadtság, és kapkodva vettem a levegőt. Éreztem, hogy már nem bírom sokáig a platón, tudtam, hogy nemsokára úrrá lesz rajtam a pánik. 

- Mindjárt vége, Grace, mindjárt vége. - súgta a fülembe J.J. - Nem vettek észre, elmennek mellettünk. Nincsenek olyan sokan szerencsére. Nagyon ügyes vagy, már csak egy kicsit bírj ki. - és erősebben szorított magához. 

Tudtam, hogy igaza van, mert a fertőzöttek hangja egyre távolabbról hallatszott, míg a végén teljes csend lett. Nem lehetett az egész 10-15 percnél több, de mi mégis egy örökkévalóságnak éreztük. 

Felemeltük a ponyvát, és ott állt előttünk egy fertőzött. Leszakadhatott a többiektől, és egymaga nem csapott akkora zajt, hogy meghallhattuk volna. Azonnal utánunk kapott, de nem ért fel hozzánk a kocsi magassága miatt. A karjaival vadul hadonászott és hangos, hörgő hangot adott ki, miközben az autóhoz tapadt. Félő volt, hogy felhívja ránk a többi figyelmét is, és mivel mi sem maradhattunk örökre a platón, nem volt más választásunk, mint kezdeni valamit a helyzettel. A fegyverrel nem lőhettünk, mert nagyon hangos lett volna, és kést sem használhattunk, mert nem akartunk túlontúl közel kerülni hozzá. Egy hirtelen ötlettől vezérelve felkaptam egy feszítővasat a platóról, amit egy gyors mozdulattal mindkét kezemmel a fejem fölé emeltem, és fentről beleállítottam a fertőzött koponyájába. A sebből fekete vér bugyogott ki, és a test azonnal a földre zuhant. A súlya magával rántott és hatalmasat estem a betonon. 

J.J. azonnal ott termett mellettem. 
- Nincs semmit bajod? Megütötted valamidet? - de megnyugodva tapasztalta, hogy nem esett nagyobb bajom, mint néhány zúzódás a homlokomon, és egy hosszú horzsolt seb a hátamon. Levettük a hátizsákjainkat a kannák mellől, és kérdés nélkül beültünk az autóba. Remek választásnak tűnt a maga óriás méretével, és hatalmas kerekeivel. Becsaptuk az ajtókat és J.J. a gázra taposott. Felemelő érzés volt csendben haladni az üres utakon. Hetek óta először éreztem biztonságban magam. Az ablakon beáramló levegő lehűtötte a fejemet, és kezdtem megnyugodni. Az utca végén jobbra rákanyarodtunk a Leonra, és a feltorlódott kocsik között lavírozva lassan haladtunk az úton tovább. 

A házak között több helyen is láttunk fertőzötteket, de egyedül voltak, a horda szerencsére másfelé haladt tovább. A kocsisort elnézve majdnem mindegyik autónak nyitva volt az ajtaja és a csomagtartója. Mindenhol eldobált bőröndök és ruhák voltak, akárcsak korábban a kávézó körül. Nem álltunk meg. Még sokkhatás alatt álltunk az előbb történtek miatt. J.J. csak lelassított és csendben gurultunk az úton. Mindegyik autóban konzerveket, játékokat, és plédeket láttunk, tele vérrel és bogarakkal. A szikrázó napsütéses idő ellenére tudtuk, hogy nemsokára besötétedik, és nem maradhatunk éjszakára egy ennyire védtelen helyen, a város közepén. Ahogyan körbejárt a szemünk az utcán, egyetlen dolog ragadta csak meg igazán a figyelmünket. A hullák. Rengeteg hulla. 

Döbbenten bámultuk a testeket, míg fel nem figyeltünk az előttünk 200 méterre álló csoportosulásra...Emberek voltak. Élő emberek. 

Olvasd el a történet előző részeit is itt:
1. rész Prológus
2. rész Véres éjszaka
3. rész Halálos út
4. rész Hogyan tovább?
5. rész Újra a holttestek között